Ádám elindult az állat elé. Áront egy pillanat alatt kizökkentette a búskomorságból a körülötte levő izgatottság és öccse hirtelen távozása.
– Hova mégy? – kiáltott utána.
– Megjött Éva – fordult vigyorogva hátra.
Mielőtt Áron megszólalhatott volna, fel is hangzott a kiáltás.
– Asszony ül rajta.
A fivérek nekiiramodtak, a falubeliek tátott szájjal nézték a vágtájukat. Áron tele torokból üvöltött.
– Éva!
A falubeliek csak azt látták, hogy Ktir-kbir tárt karokkal rohan a teve felé, és azonnal fel is kapja az állatot. Meg sem lepődtek volna rajta, amennyire szereti a tevéket. Persze nem így történt. Meg sem várta, hogy Izabella leereszkedjen, úgy kapta le róla Évát.
Ádám körbeugrálta őket.
– Tudtam, tudtam – kapta ki testvére kezéből nővérét és fordult vele egy kört. Áron mindkettőjüket egyszerre ölelte át és szégyen, nem szégyen, úgy bőgött, mint egy kisgyerek.
– Megfojtotok! – kacagott Éva és ő sem sajnálta könnyeit és puszijait a testvéreitől.
Ádám letette a földre a nővérét, majd végigfuttatta rajta a tekintetét.
– Ú, de ramatyul nézel ki.
– Oka van és most annak is örülök, hogy élek – rogyott meg Éva lába. Áron abban a pillanatban ölbe is kapta.
– Most már nem engedlek el magam mellől. Majd mindent elmesélsz, ha kipihented magad. Ádám hozd a tevét – intett hátra, de Izabella nem felejtette el, ki volt a gazdája, egyenesen Áron után baktatott. Éva megkönnyebbülten hajtotta fejét bátyja vállára, mellette biztonságban volt. A rémálom véget ért.
