Ha reggelig nem bolondulok meg, akkor mindent túlélek. Valamit csinálnom kell, hogy ne aludjak el.
A dob!
Még a dobverőket sem veszem elő, csak az ujjaimat használom. Lassan, idegesen dobogok a kifeszített bőrön, és most már nem érzékelem a külvilágot. A dob hangjától elalélok és a félelem váratlanul tova száll. Testemet átjárja a révület, ütemesen ringatózom a hangoktól, amelyet az ujjaim csaltak elő.
Látom a fentről leszálló, színes ruhás alakokat. Angyalok? Szellemek?
Táncolnak. Az ütemet én diktálom.
Látom a földből felszivárgó testeket. Tudom, hogy nem zombik, nem is ördögök, hanem egészen más lények. Emberi külsejük van, de rajtuk kevésbé színes a ruházat, mint az előbbieken. Várjunk csak! Hova lettek?
Még látni akarom őket! – csépelem még erősebben a hangszeremet.
– Nekem táncoljatok! Nem mehettek el! – üvöltöm parancsolóan, és verem tovább a vad ritmust.
Lobog a tűz, forgószélként törnek elő újra meg újra a szellemek, és a kezem nem pihen. A dobomból kicsiholt hangoktól őrült, vad bugizás folyik körülöttem, én meg hangosan röhögök.
Ha én ezt otthon elmesélem! Tuti megkérdezik, mit szívtál Emese?
Egy karnevál van előttem, színes, tomboló parádé és én addig püfölöm a dobot, míg el nem ájulok.
További részletek itt: Képes utazás a Sámánok világába
