– Figyelj, Ádám, nem fogok hazudni, Éva nem élhette túl. Ennyi idő alatt biztosan elfogyott a vize, a sivatagban meg… – elhallgatott. Torkát fojtogatta a sírás és bármennyire is erős volt, kitört belőle a zokogás.
– Hát nem érted, hogy életben van! – üvöltött fel Ádám. A körülöttük levő férfiak összerezzentek.
Áron fel sem fogta, mit mond az öccse, siratta az elveszett gyermekkort, az eltűnt lányt, az egész félresikerült életét. Ádám állt egy rövid ideig, nézte a zokogó bátyját, majd megragadta az ingjét és közvetlen közelről az arcába üvöltötte: – az ikertestvérem él! Értsd meg, hogy nem halt meg, érzem a rezdüléseit akkor is, amikor nincs velem. Él! Teljesen biztosan megérezném, ha nem úgy lenne – őrjöngött, majd összecsuklott, a homokban fetrengve szorította kezét az arcához. Érezte a kínt, a fájdalmat, a félelmet, pontosan úgy, ahogy a nővére.
Áron letérdelt mellé, nem szólt egy szót sem, csak gyöngéden felemelte, ölben vitte be a sátorba. A beduinok szánakozva követték a sátor ajtajáig, ott magukra hagyták a testvéreket a bánatukkal együtt.
Ezután az éjszaka után minden megváltozott. Áron mélységes letargiába süllyedt, míg Ádám egyre nyugodtabbá, majdnem vidámmá vált. Egyre kevesebbszer nyúlkált az arca felé és a sírást is abbahagyta. Mosolyogva járta be a falut, többször felkereste a tevéket és a falu agarait, amelyek igen megkedvelték és követték mindenhova. A falubeliek meg voltak győződve róla, hogy a fiú beleőrült az ikertestvére elvesztésébe, de Áron szellemi épségében sem voltak biztosak, mert az meg naphosszat csak lógó fejjel ült a sátorban.
