Grátisz

Amikor az író saját magán nevet. Sokszor osztottam meg a bakijaimat, hiszen az író is csak ember. Most olyan részleteket hoztam, amin magam is jól szórakoztam, amikor írtam. Talán egy sorozatot is indítok és remélem más is velem nevet
Legelőször is szeretném megmutatni azokat a kedvenc részeimet, amelyben bemutatom miképpen boldogul Oso az elkényeztetett mexikói lány az eldugott magyar tanyán.
Oso meredten nézte a kék zománcozott kúp alakú vödröt, aminek egyik vége magasabban volt, egy emberi kéz számára kialakított füllel.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte a maga nyelvén.
– Rocska.
– Rocska? – ismételte, amibe majdnem beletört a nyelve.
– La vaca – mutatott Krisztina a tehénre, és a mellette elhelyezett kis háromlábú székre, de Oso még mindig nagyon bután nézett.
Krisztina elgondolkodott, mit is kellene mondania, bár megnézte a szavak jelentését, de a spanyol nyelvtanról halvány fogalma sem volt. – El Oso la vaca – Ez jutott eszébe, de lehet, az meg azt jelenti, hogy Oso egy tehén. – Ez így mégsem lesz jó, inkább megmutatom – kapta ki a lány kezéből a rocskát, és lekucorodott a székre. Egy vizes ruhával megtörölte a tehén tőgyét. – Figyelj! Nem rángatni kell, csak finoman rányomod a kezed, és már jön is a tej.
A mexikói lány egy szót sem értet, csak tátott szájjal nézte az asszonyt, majd, mint akit megbabonáztak, követte példáját, ahogy az felemelkedett a tehén mellől.
Kívülállóként olyan egyszerűnek tűnt a dolog, bár elég fura volt egy állat tőgyét fogdosni. Tej, az nem akart jönni, ellenben a tehén farkától egy jó nagy pofon igen. Oso keze megállt, és rendkívül bamba képpel nézett fel Krisztinára, akinek az összes lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne kezdjen hahotázni.
Meg kell adni, Oso hősiesen küzdött a tehénnel, míg Krisztina meg nem szánta, és át nem vette a helyét.
– Ügyes voltál – dicsérte meg a lányt, majd miután végzett, és leszűrte a tejet, egy pohárral megkínálta. Oso még mindig igencsak bután nézett, eddig fel sem fogta mi történik vele, de a frissen fejt tej látványa már túl sok volt neki. Rázta a fejét, és kiszaladt az udvarra, ott meg majdnem keresztülesett egy jóízűen dagonyázó malacon. És ha mindez nem lett volna elég, még meg is csúszott a sáros talajon, és egyenesen a hátsóján landolt.
– Ó, nem esett bajod? – rohant oda Krisztina, hogy felsegítse, de a csúszós föld, és Oso súlya nem volt összeegyeztethető, így maga is térdre esett. A malac kíváncsian figyelte, ahogy az emberek a pocsolyában fetrengenek. A sáros, agyagos talaj igencsak sikamlós volt, akárcsak egy jégpálya, minden irányban csúszott.
Krisztina négykézláb igyekezett a helyzet magaslatára emelkedni, majd gondolt egyet, inkább leült egy sárkupac tetejére. Összenézett a két nő, és kirobbant belőlük a hangos röhögés.
Még akkor is vihogtak, amikor külön–külön beálltak a zuhany alá.
——————————————

Krisztina a történtek ellenére sem adta fel a lány oktatását, Osónak aznap a konyhában kellett helytállni.
Krisztina nem csak magukra főzött, hanem a baromfitelepen dolgozó néhány munkásra is, így bőven volt, mit előkészíteni.
Oso annyira nem volt elragadtatva a zöldségpucolástól, előkészítéstől, inkább szerette volna a főzést kipróbálni.
– Preparar comidas – kapta elő a telefonját Oso, hogy a fordító program segítségével magyarul is elmondja. – Fozni akarok – bogozta ki a szavakat.
Krisztina nagyra nyitotta a szemét. – „Hűha! Főzni? No, ezt, hogy oldjam meg?” – Körbefuttatta a szemét a konyhán, és lekapott egy nagy serpenyőt, amit a lány kezébe nyomott.
– Lecsót csinálunk! Azt nem ronthatod el – rakta a lány keze alá sorban a hozzávalókat, és némi mutogatással sikerült elérni, hogy Oso önállóan főzött. Ez annyira tetszett a lánynak, hogy időnként még a fakanalat is megpörgette. Sőt, amikor Krisztina nem figyelt oda, egy jó adag csípős paprikával meg is turbózta az ételt.
Aznap sírva ettek a baromfitelep munkásai.
–––––––––––––––––––––––––––––
Amint lecsillapodott, Krisztina kézen fogva átvezette a tanyához, ami újabb mulatságra adott okot.
A hold fénye igen gyéren világította be a mezőt. Osónak sikerült minden mélyedésbe belelépnie, és eltalálnia, hol van még némi friss tehénlepény. Hamar felfedezte, hogy a kívülről szilárdnak látszó barnás valami ragacsos, csúszós belsőt takar, ami igen hamar kirántja az ember alól a talajt. Ettől újabb kacagó roham kapta el. A nevetés pedig ragadós, különösen, amikor a következő vakondtúrásnál magával rántotta Krisztinát is. Miután feltápászkodtak, még egy darabig egyhelyben röhögtek.
– Nem is kell nekünk inni, hogy eljátsszuk a részeget – törölgette a szemét Krisztina.
– Életemben nem éreztem még magam ilyen jól – válaszolt spanyolul Oso.
– Nem tudom, mit mondasz, de biztos nem fetrengtél még ennyit sárban, szarban, mint itt nálunk.
Oso lelkesen bólogatott. „Mindegy, mit mond Krisztina, az biztos jó” – vigyorgott magában.