Grátisz
Városi Emese: Szemenszedett hazugság (10 %)
Grátisz online olvasó – Egri Zsanna: Késmágia (100 %)
A Késmágia-körbe bejutni nem leányálom, és onnan kikerülni sem olyan egyszerű. Attila huszonötévesen már megjárta a börtönt, és csupán tréfának hitte cellatársa meséjét.
„Csak egy szúrás, egy titkos varázsige, és az leszel, amiben megmártózott a késed”.
A mese valósággá válik, és a rejtélyes mágia-kör beszippantja Attilát, egyenesen a középkorba repíti, a katonák, hercegek és legfőképpen a mágusok világába.
És amit ott talál…
Figyelem! A regény szókimondó, durva beszédet tartalmaz. Kérem, akit zavar a káromkodás, legyen tekintettel a szereplők börtönviselt múltjára.
Online olvasó – Nyomunkban az ördög (30 %)
Online olvasó – Elveszve Mexikóban trilógia (20 %)
A trilógia elérhető a vikönyv webáruházban
Elveszve Mexikóban 3. Lány, akit medvének hívtak 1. részlet
Haragudott az egész világra, ezért csak meredten nézte az aszfaltutat, a lába egyre erősebben nyomta a gázpedált, csupán a közeledő piros lámpa láttán lassított. Ezután minden olyan gyorsan történt.
Szeme sarkában egy sötét folt tűnt fel. Agya még fel sem fogta a látványt, amikor fülébe hasított a csattanás, amitől egy pillanatra elsötétedett a világ. Teste görcsbe rándult, a biztonsági öv belevágódott a gyomrába. Összegörnyedt a hasító fájdalomtól, kezét a hasához kapta, szemét összeszorította. Mindez pár perc alatt történt. Oldalra kapta a fejét, és máris elöntötte a határtalan méreg. A sportkocsi bal oldalába egy sötét dzsip ékelődött, amely erőteljeset rándult, majd hátratolatott. Oso látta, hogy nincs olyan nagy baj, ez csak egy kisebb koccanás, és ettől még jobban felforrt az agyvize.
– Hogy az a…! Te barom, nem látsz a szemedtől? – üvöltötte ki az ablakon.
Érezte, ahogy a fejébe száll a vér. Megragadta a kilincset, és megpróbálta feltépni az ajtót, a zár nem engedett. Ingerülten rántotta le magáról a biztonsági övet, hogy az anyósülés felől kiugorjon. A lendület hatalmas volt, de a látvány gumiszalagként rántotta vissza a vezetőülésbe. Egy pisztoly csöve meredt rá, közvetlenül a két szeme között. Rémülten süppedt a vezetőülésbe, kétségbeesetten kereste a kiutat menekülésre. Másodpercek alatt felmérte, ebből a helyzetből esélytelen megpattannia. A fegyver mögött egy sötét bőrű, forradásos arcú férfi tartotta sakkban. Nem ismerte a támadóját. Mozdulatlan maradt, de ujjai ösztönösen végigtapogatták a behorpadt ajtót. Azt remélte, talán a belső zsebben talál valami védekező eszközt, egy kést, vagy akár egy zseblámpát, amit a fickóhoz vághatna. Keze alig érte el az ajtózsebet, amikor egy kést látott meg a szeme sarkában. Szinte ugyanabban a pillanatban egy ököl vágódott az arcába, amelyet rögtön követett egy a második ütés, az pedig pontosan az állkapcsát találta el. Feje oldalra hanyatlott, majd arccal a szélvédőnek csapódott. Homlokába éles fájdalom hasított, érezte, ahogy az arcán gyors folyású patakként elindul a vére. Oso már nem törődött a fájdalommal, összeszedte az utolsó erejét, felemelte öklét, de már csak arra maradt ideje, hogy a szeme és a gyilkos penge közzé emelje. Mielőtt elvesztette az eszméletét, még érezte a kézfejébe csapódó éles fémet.
Elveszve Mexikóban 1. Nyomtalanul – 2. részlet
Az egyik karfás székben egy fekete ruhás asszony ült, méla tekintettel pillantva a belépőkre. Mintha mély álomból ébredne, igen lassan emelkedett fel a vendégek tiszteletére.
Kathy fürkészően nézte. Miután tudomást szerzett John anyjáról, egyfolytában azon járt az agya, hogy vajon milyen lehet. Gondolatban egészen másnak képzelte. Biztos volt benne, hogy Johnra fogja emlékeztetni. Olyan komoly arcú, kék szemű, finom bőrű asszonyra számított, aki könnyed eleganciájával mindenkit elbűvöl, de ez a nő egyáltalán nem hasonlított a fiára.
Egy kreol bőrű, sötét szemű, karakteres arcú asszony fogadta őket, aki majdnem ellentétte volt Johnnak. Kathy tátott szájjal nézte: – Ez az asszony le sem tagadhatná, hogy mexikói. Egy fekete ruhás úrinő, aki mintha a szappanoperák világából lépett volna ki.
Az asszony finoman elmosolyodott, ezzel mégiscsak felidézte Kathyban az elveszett kedvesét. Talán a mosolya az, ami hasonlít a fiáéra. De vajon miért tagadta le John a saját anyját?
A házigazda a kölcsönös bemutatkozás után hellyel kínálta a vendégeket. Az őket bekísérő idős asszony elsuhant, majd néhány perc múlva üdítőitalokkal tért vissza, azután egy háttérben álló fonott székbe huppant és az előtte lévő kis asztalkán kezdett babrálni valamivel.
– Igazán meleg a mai nap – hűsítette magát señora King egy legyezővel.
– Igen. Rendkívüli ez a hőség – motyogta Kathy. Fogalma sem volt hogyan kezdjen hozzá a mondanivalójához. – Milyen csodálatos kertje van, asszonyom! – mutatott zavarában a belső kertre, és a számára ismeretlen virágokra. Lehet, hogy nem a legjobb kezdés, de beszélgetésindítónak mégis jó volt.
– Igen, miss Fournier – mutatott John anyja az idős asszonyra – nagyon szépen rendben tartja.
Andrásnak leesett az álla. Mi az, hogy az a vézna öregasszony egyedül gondozza ezt az óriási kertet? Elment az esze annak, aki ezt elhiszi. – Bár nekem mindegy – rántotta meg a vállát, és inkább a jövetelük céljáról kezdte faggatni a ház úrnőjét.
– Ne haragudjon, asszonyom, amiért megzavartuk, de a fiát keressük.
– A fiamat? Miért?
– A hölgy szeretne beszélni vele egy bizonyos üzleti ügyről.
– Ki küldte ide önöket?
– A fia titkárnője Mexikóvárosból.
– Nincs is titkárnője, nem telik neki rá! – kiáltott fel az asszony, elveszítve az önuralmát.
A szék karfájába kapaszkodott, enyhe remegés futott át rajta. A háttérben miss Fournier felkapta a fejét, teste megfeszült, mint egy macskának, ugrásra készen.
András tátott szájjal nézte a jelenetet. A kelleténél hangosabban köszörülte a torkát, talán ettől a hangtól señora King lecsillapodott és tovább kérdezősködött.
– Ő adta meg az én címemet is maguknak?
– Igen, ide írta fel – nyúlt a papírlapért Kathy a táskájába. Eddig bénultan figyelte az asszonyt, most idegesen kapkodott. Miközben a táskájában turkált, a pénztárcáját a földre tette.
– Ne! – üvöltött rá az asszony. – Ne tegye a földre!
Kathy a szívéhez kapott, Andrásnak meg felszaladt a szemöldöke, csak miss Fournier ült teljes nyugalommal.
– De miért? – kapta fel Kathy a tárcáját, magához szorította, úgy nézett a magából kikelt nőre.
András már a fejét fogta, lábával idegesen dobogott, mintha csak menekülésre készülne.
– Eltűnhet a pénze. Ott a pokol, balszerencsét hoz – mutatott elszürkült arccal a földre señora King, majd felpattant. – Várjon – sietett be a házba.
A két magyar meghökkenve nézett utána, majd egymásra.
András grimaszolt egyet és vállat vont. Ő már semmit nem értett. Szeme sarkából miss Fourniert figyelte, tőle várt valami választ, de az rezzenéstelen arccal tologatta az apró kavicsokat a kis asztalkán. András összehúzott szemmel figyelte a házvezetőnőt, el nem tudta képzelni, hogy mit csinál. Semmi rendszer nem volt a tevékenységében. Mintha valami zavaros varázslat része lenne a mutatvány, bár ő maga sosem hitt az ilyen bolondságokban.
Elveszve Mexikóban 1. Nyomtalanul – részlet 3.
Az autóból is jól érzékelhető volt, hogy mekkora lázban ég a város. Árusok települtek ki az út szélére, kínálva a töméntelen édességet. A lányok most láthatták, hogy miről beszéltek a fiúk az előző este.
Színes cukorkoponyák, halálfejes nyalókák, apró kis koporsók sorakoztak egymás mellett. Nádcukorból készült csontvázak lógatták lábukat az enyhe szellőben. Nemcsak a felnőttek voltak halálfejesre festve, de a gyerekek is, akik vidáman szaladgáltak az édességes pultok között.
Az utcákat furcsa szag lepte el.
– Mi ez az illat?
– Kopálgyanta. Halottak napján elengedhetetlen – fordult félig hátra András.
– Azt nézzétek! – kiáltott fel Csilla az egyik bolt mellett ácsorgó ember nagyságú sombrerós csontvázra mutatva –, egy ilyet szívesen bevinnék a kapitányságra.
– Egy kicsit ijesztő – borzongott össze Kathy.
– Nekem bejön – törölgette a szemét Csilla, a kacagástól már a könnye is csorgott. – Jobban néz ki, mint egy vízihulla.
– Annál biztos – nevetett a húgával együtt András. – Tudjátok, itt nem siratják a halottakat, inkább azt mondják, hogy a túlvilágon jobb lesz az életük, mert ott az istenekkel találkoznak. A mexikói ember úgy mondja: pertuban van a halállal. Nekem személy szerint nagyon tetszik ez a gondolat – jegyezte meg András, a halott anyjukra gondolva. Neki a mexikói halottak napja mindig felüdítő volt, az egykori fájdalom elviselhetőbbé vált.
– Persze nekünk, magyaroknak elég furcsa, bár nekem ez marhára tetszik – mutatott Csilla a nyüzsgő színes kavalkádra.
Humor a könyveimben-Elveszve Mexikóban 3.
Amikor az író saját magán nevet. Sokszor osztottam meg a bakijaimat, hiszen az író is csak ember. Most olyan részleteket hoztam, amin magam is jól szórakoztam, amikor írtam. Talán egy sorozatot is indítok és remélem más is velem nevet
Legelőször is szeretném megmutatni azokat a kedvenc részeimet, amelyben bemutatom miképpen boldogul Oso az elkényeztetett mexikói lány az eldugott magyar tanyán.
Oso meredten nézte a kék zománcozott kúp alakú vödröt, aminek egyik vége magasabban volt, egy emberi kéz számára kialakított füllel.
– Ez meg mi a fene? – kérdezte a maga nyelvén.
– Rocska.
– Rocska? – ismételte, amibe majdnem beletört a nyelve.
– La vaca – mutatott Krisztina a tehénre, és a mellette elhelyezett kis háromlábú székre, de Oso még mindig nagyon bután nézett.
Krisztina elgondolkodott, mit is kellene mondania, bár megnézte a szavak jelentését, de a spanyol nyelvtanról halvány fogalma sem volt. – El Oso la vaca – Ez jutott eszébe, de lehet, az meg azt jelenti, hogy Oso egy tehén. – Ez így mégsem lesz jó, inkább megmutatom – kapta ki a lány kezéből a rocskát, és lekucorodott a székre. Egy vizes ruhával megtörölte a tehén tőgyét. – Figyelj! Nem rángatni kell, csak finoman rányomod a kezed, és már jön is a tej.
A mexikói lány egy szót sem értet, csak tátott szájjal nézte az asszonyt, majd, mint akit megbabonáztak, követte példáját, ahogy az felemelkedett a tehén mellől.
Kívülállóként olyan egyszerűnek tűnt a dolog, bár elég fura volt egy állat tőgyét fogdosni. Tej, az nem akart jönni, ellenben a tehén farkától egy jó nagy pofon igen. Oso keze megállt, és rendkívül bamba képpel nézett fel Krisztinára, akinek az összes lélekjelenlétére szüksége volt, hogy ne kezdjen hahotázni.
Meg kell adni, Oso hősiesen küzdött a tehénnel, míg Krisztina meg nem szánta, és át nem vette a helyét.
– Ügyes voltál – dicsérte meg a lányt, majd miután végzett, és leszűrte a tejet, egy pohárral megkínálta. Oso még mindig igencsak bután nézett, eddig fel sem fogta mi történik vele, de a frissen fejt tej látványa már túl sok volt neki. Rázta a fejét, és kiszaladt az udvarra, ott meg majdnem keresztülesett egy jóízűen dagonyázó malacon. És ha mindez nem lett volna elég, még meg is csúszott a sáros talajon, és egyenesen a hátsóján landolt.
– Ó, nem esett bajod? – rohant oda Krisztina, hogy felsegítse, de a csúszós föld, és Oso súlya nem volt összeegyeztethető, így maga is térdre esett. A malac kíváncsian figyelte, ahogy az emberek a pocsolyában fetrengenek. A sáros, agyagos talaj igencsak sikamlós volt, akárcsak egy jégpálya, minden irányban csúszott.
Krisztina négykézláb igyekezett a helyzet magaslatára emelkedni, majd gondolt egyet, inkább leült egy sárkupac tetejére. Összenézett a két nő, és kirobbant belőlük a hangos röhögés.
Még akkor is vihogtak, amikor külön–külön beálltak a zuhany alá.
——————————————
Krisztina a történtek ellenére sem adta fel a lány oktatását, Osónak aznap a konyhában kellett helytállni.
Krisztina nem csak magukra főzött, hanem a baromfitelepen dolgozó néhány munkásra is, így bőven volt, mit előkészíteni.
Oso annyira nem volt elragadtatva a zöldségpucolástól, előkészítéstől, inkább szerette volna a főzést kipróbálni.
– Preparar comidas – kapta elő a telefonját Oso, hogy a fordító program segítségével magyarul is elmondja. – Fozni akarok – bogozta ki a szavakat.
Krisztina nagyra nyitotta a szemét. – „Hűha! Főzni? No, ezt, hogy oldjam meg?” – Körbefuttatta a szemét a konyhán, és lekapott egy nagy serpenyőt, amit a lány kezébe nyomott.
– Lecsót csinálunk! Azt nem ronthatod el – rakta a lány keze alá sorban a hozzávalókat, és némi mutogatással sikerült elérni, hogy Oso önállóan főzött. Ez annyira tetszett a lánynak, hogy időnként még a fakanalat is megpörgette. Sőt, amikor Krisztina nem figyelt oda, egy jó adag csípős paprikával meg is turbózta az ételt.
Aznap sírva ettek a baromfitelep munkásai.
–––––––––––––––––––––––––––––
Amint lecsillapodott, Krisztina kézen fogva átvezette a tanyához, ami újabb mulatságra adott okot.
A hold fénye igen gyéren világította be a mezőt. Osónak sikerült minden mélyedésbe belelépnie, és eltalálnia, hol van még némi friss tehénlepény. Hamar felfedezte, hogy a kívülről szilárdnak látszó barnás valami ragacsos, csúszós belsőt takar, ami igen hamar kirántja az ember alól a talajt. Ettől újabb kacagó roham kapta el. A nevetés pedig ragadós, különösen, amikor a következő vakondtúrásnál magával rántotta Krisztinát is. Miután feltápászkodtak, még egy darabig egyhelyben röhögtek.
– Nem is kell nekünk inni, hogy eljátsszuk a részeget – törölgette a szemét Krisztina.
– Életemben nem éreztem még magam ilyen jól – válaszolt spanyolul Oso.
– Nem tudom, mit mondasz, de biztos nem fetrengtél még ennyit sárban, szarban, mint itt nálunk.
Oso lelkesen bólogatott. „Mindegy, mit mond Krisztina, az biztos jó” – vigyorgott magában.
Gyöngy az esőerdőben – részlet
– Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak telefonon adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de az édesapja nem volt átlagos ügyfél. Nem is értem, hogy miért így üzent. Ez nem szokványos eljárás. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt – emelt ki a szekrényből egy borítékot –, és haladéktalanul induljon Mexikóba. Lehet, hogy ebben van a végrendelet? – tapogatta végig a paksamétát, mielőtt a lány tenyerébe helyezte volna, majd érdeklődve figyelte Zarita reakcióját, aki csak nézte a kezében tartott csomagot. Szeme sarkában fényesen csillogott egy könnycsepp, de nem sírta el magát. Mi értelme lett volna? Egy apát veszített el, akit sosem ismert, aki kedvéért még spanyolul is megtanult és évekig várta, hogy érte jöjjön. Most pedig mindössze egy pehelykönnyű boríték van, egy hús-vér apa helyett.
Zarita lehajtotta a fejét, és arra gondolt: miért? Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován szorította a borítékot, ujjai érezték, hogy bélelt, valahogy mégis úgy sejtette, mégsem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. – Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem is érdekel a végrendelet, csak tudjam meg az igazságot.
Reszketett a keze, ahogyan feltépte.
– Ez komoly? – emelte szemét az ügyvédre. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma. Tenyerébe öntötte a boríték tartalmát.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt, semmi más.
E-könyvben elérhető itt.
Nyomtatott könyvben itt.