Angyal születik vagy… netalán ördög?
Mint két ősember guggoltak a tűz mellett, és botra tűzött szalonnadarabjukat bámulták, majd egy-egy szelet szikkadt kenyérre csorgatták a kisülő zsírt. Kimerültek voltak, még beszélni sem volt kedvük. A tűz pattogását leszámítva teljes csönd vette őket körbe. A barlang zegzugos falai kizárták a kint tomboló vihar hangját. A füst a szikla belsejében utat talált magának a felszínre, akárcsak egy kéményben. Ezt a csöndes nyugalmat zavarta meg valami különös hang.
– Iii – hangzott fel a fal mellől.
A két férfi másodpercek töredéke alatt felugrott, és elkerekedett szemmel néztek össze. Hogy kerülne bármi is az ő barlangjukba? Mindketten körbejártatták a szemüket, de semmi mozgást nem láttak. Meredten álltak egy darabig, majd mindketten ismételten abba az irányba fordultak, ahonnan a hang előzőleg felhangzott.
A lángok bevilágították a barlangot, így minden sarokra, szegletre fényt vetettek. Nem volt ott semmi, csupán egy üres üveg, amelyben az előző napi pálinkaadagjuk néhány cseppje csillant meg a fényben. Nándi és Bálint megint összenézett, az idősebb felhúzta a vállát, míg öccse újra visszanézett. Ugyanaz a kép fogadta. Óvatosan odalépett, arrább rúgta az üveget.
– Csak képzelődünk – legyintett Bálint és inkább felkapta a kőlapról a tele üveget, jókorát húzott belőle, majd a bátyja felé nyújtotta, aki egyáltalán már nem tiltakozott. Különösen, hogy a félliteres üveg már majdnem félig kiürült. Ő is kivette a részét, de azért hagyott az alján egy keveset vésztartaléknak.
Mindketten visszaereszkedtek és mint ha mi sem történt volna, folytatták a pálcára tűzött szalonnadarab forgatását.
– Iii – hangzott fel az újabb sikítás, amitől a férfiak hátán még a szőr is felállt. Egyszeriben eldobták a vacsorájukat.
– Nézd meg, hogy mi lehet az – súgta Bálint.
– Én? – mutatott elképedve magára Nándi. – Miért? Mi vagyok én? Nyomozó kutya? Biztos egy egér… csak egy szaros kisegér – ingatta a fejét, mintegy magát biztatva.
–Iii! – visította még hangosabban a hang.
– Baszd meg! Ez nem egér – kapott fel Nándi elszántan egy darab égő husángot, és mint valami fáklyát, tartotta a sarok felé, ahonnan a hangot hallotta, de ott továbbra sem látszott semmi. Összenéztek a testvérek, és egymásba kapaszkodva közelebb merészkedtek.
A sziklafal hullámos oldala egyenletesen zárt falat mutatott mindaddig, míg a padló találkozásánál egy nyílásra nem esett a fény. Nándi lejjebb engedte a fáklyát, a fal aljában egy hosszúkás fekete lyuk tátongott, ami lefele lehetett úgy fél méter vagy talán több is. Eddig fel sem tűnt nekik az ökölnyi nyílás, bár talán előző nap még ott sem volt. A sötét lyuk aljában valami fekete lény mocorgott, és ahogy rávilágított a tűz fénye, még hangosabban nyekergett.
– Iii! Tiii!
– Mi ez itt? ET, a földönkívüli? – tátotta el a száját Bálint, akinek ettől a sikító hangtól beugrott gyermekkora kedvenc filmje.
– Niitii – adott ki magából a lény újabb keserves hangot, mint ha csak tiltakozni akarna a megnevezés ellen.
– Hát ez… háát ez… – vakarta Nándi a fejét. – Ez egy denevér! – csapott a homlokára, majd féltérdre ereszkedve lehajolt. – Szárnya van, ez biztos denevér! – kiáltott fel, miután tollakat látott meglibbenni. Alkoholgőzös agyában meg sem fordult, hogy a denevérnek nincsenek szárnytollai.
– Aha – nézett rá bamba arccal a testvére. – Üssük le? Vagy süssük meg?
Megragadta bátyja kezében a fáklyát, és a lyuk felé fordította. Egyszerre üvöltött a férfi és sikított lent a hang.
– Te barom! – rántotta vissza az égő fadarabot Nándi. – Olyan büdös lenne itt, hogy mehetnénk ki a szabadba aludni.
– Akkor mi a fenét csináljunk? Ez egész éjszaka visítani fog itt nekünk.
Nándi leült a földre, összeszűkült szemmel nézte a sötét lyukban mocorgó valamit, miközben a szája szélét rágta. Megölni nem akarta a denevért, de vele egy szobában aludni sem.
Bálint idegesen toporgott, hol testvérére, hol a majdnem üres pálinkásüvegre tekingetett. Testvére felnézett rá, és az ő szeme is a szeszre tévedt, csak neki egészen máson járt a gondolata.
– Megpróbálom kiszedni – pattant fel Nándi, a testvére markába nyomva a fáklyaként működő farudat.
Felkapta az egyik zsákot, amelyben a napi élelmet, adományt hordták fel a barlangjukba. Sosem volt igazán gondjuk az öltözködésre, mert a falu minden elhunyt férfijának a ruháit megörökölték. Igaz, ebből kifolyólag elég érdekes lett az öltözködésük. Megesett, hogy a jó ideje elhalálozott Józsi bácsi rózsaszín hosszú alsónadrágjára valaki másnak az ünnepi öltönye került, ezzel máris előlépett munkásruhává. Senki nem lepődött meg a változatos öltözékükön, hiszen mosókonyhával nem rendelkezett a barlang. A fivérek hosszú ideje hajléktalanok voltak már, de a tiszta ruha utáni igényük nem csökkent. Néha mosásért cserébe dolgoztak egy-egy idősebb mamának, aki fintorogva, de elvállalta a gönceik kitisztítását. Ám most nem a ruha volt a lényeg, hanem a zsák. Nándi felkapott egy munkáskesztyűt, ami pont jól jött egy denevér levadászásához. Nem sokat tudott az állatról, de azt sejtette, hogy harapnak és mindenféle betegséget terjesztenek.
Bálint, kezében a lángoló fadarabbal bambán figyelte testvére ügyködését. A fiatal férfi pont úgy nézett ki, mint a szabadságszobor férfi változata. Az említett speciális öltözködés mintapéldája volt rajta. Egy halványzöld ócska fürdőköpeny tekeredett a teste körül kósza redőkben. A fején egy szakadozott szélű szalmakalap, ami hetek óta a hajának elválaszthatatlan része volt.
Egyik kezével magasra emelte a botot, amelynek végén még mindig szép magas lánggal égett a tűz, másik kezével az oldalához szorította a pálinkás üveget, amelyet a nagy ijedelem közepén a védelmébe vett.
– Mit akarsz csinálni?
– Kiszedem a dögöt és ebben a zsákban… – emelte fel Nándi a rongyos tarisznyát.
– Aminek lyukas az oldala?
– Bassza meg! – dobta le mérgesen és egy másikat kapott fel, tartalmát a földre borította, így újabb ruhahalom terítette be a barlang talaját.
Mindez csak pár percet vett igénybe, miközben a fura állat folyamatosan nyüszített, mintha csak sürgetné őket.
Nándi nyelt egy nagyot, de nem tehetett másképpen, felhúzta a vastag munkáskesztyűt és letérdelt a lyuk mellé. Szemével intett testvérének, aki a fényt a nyílás felé irányította.
Óvatosan bedugta a tenyerét, az ujjait szétterpesztette, és lassan nyújtózott lejjebb, hogy megragadja a bőregeret.
– Miii – visította a hang, ettől Nándi úgy rántotta ki a karját, hogy rögtön hanyatt esett. Bálint is jókorát üvöltött, majd versenyt káromkodott a bátyjával.
Nándi úgy ült a földön, mint egy bólogató kutya: fejét ingatva gondolkodott.
– Ez így nem megy.
– Hé – ugrott a bátyja mellé Bálint, és kezébe nyomta a pálinkát.
– Igyam meg? – lötyögtette meg Nándi a pálinkás üveget.
– Az sem lenne rossz, de… – biccentett a nyílás felé –, hátha ettől elkábul.
Nándi egy ideig felváltva szemezett a szesszel és a barlang oldalán levő nyílással. Bálint intett, majd egy újabb lángoló faágat rántott ki a tűzből, azzal világítva meg a rést. Nándi odahajolt és ahol a denevér fejét sejtette, becsorgatta az alkoholt.
Erősen füleltek. A mélyből szörcsögő, cuppogó hangok érkeztek némi sóhajtozással keverve. A két csöves tekintete összetalálkozott. Sok mindenről hallottak már, de alkoholista denevérről…
Még egy darabig bámultak a mélybe, de ott egyre kevesebb mozgás látszott, és a hang is elhalkult.
Nándi újra nekivágott a szabadító hadműveletnek, csak most megpróbálta a hallását kikapcsolni, hogy ne ijedjen meg az újabb sikításnál, de a lyukba szorult lény hallgatott. Egész pontosan addig csendben maradt, míg Nándi kitapogatta és óvatosan húzni kezdte felfelé. A férfi összeszorított szájjal vontatta a felszínre a puha tapintású szárnyat, amelytől mintha megnyílt volna a föld. Nándi határozottan érezte, hogy tágul a nyílás. Amint felszínre ért a karja és vele együtt a lény szárnya, mozdulatai lelassultak, szeme elkerekedett. A fekete tollas valami egyáltalán nem egy denevér szárnya volt, hanem inkább egy pulykáé, vagy még egy annál is nagyobb, madárszerű izéé.
Tátott szájjal nézett egymásra a két fivér.
– Ez egy ma… madár – hápogta Bálint. – Húzd fel és dobjuk ki! – biztatta Nándit, aki jókorát lendített a szárnyon.
A lény hatalmasat visított, de egyáltalán nem madárhangon. Ettől kezdve nem lehetett tudni, hogy ki sikong hangosabban, a lény vagy Bálint, aki annak ellenére tette ezt, hogy nem ő, hanem a bátyja szorongatta a nem mindennapi madarat. Egyedül Nándi küzdött a félelemmel és persze a tiltakozó lénnyel, ami mintha beszorult volna a résbe, elég valószínűnek tűnt, hiszen a test szélesebb lehetett a szárnynál.
– Hozd ide azt a dorongot – lihegte az öccse felé, aki elfehéredve bámulta az akkorra már majd egy méterre kinyúló szárnyat.
– Mi… mit akarsz csinálni? Agyonütni? – dadogta.
Az üregből sziszegő, hörgő hang tört fel, amitől Nándi majdnem elengedte a szárnyat, csupán az tartotta vissza, hogy görcsbe csavarodott ökle a szárnnyal együtt beszorult a nyílásba.
– Hozd már! – szűrte a fogai között a szót, miközben úgy érezte, az agya megtelik vérrel és ott helyben gutaütést kap. Szerencsére Bálint hamar észhez tért, és felkapott egy vaskosabb ágdarabot, bár fogalma sem volt, mire készül a bátyja. – Dugd be a kezem mellé – biccentett Nándi a fejével, úgy irányította a dorongot a nyílás felé.
– Mit akarsz vele? – guvadt Bálint szeme az alig maroknyi sziklahasadékra.
– Húzd magad felé!
– De ez kő! – kiáltott fel meglepetten az ifjabb.
Lehetetlen vállalkozásnak tűnt a vagonnyi sziklát elmozdítani akár csak egy milliméterre is.
– Húzd! – üvöltötte vörös arccal a báty, és testvére engedelmeskedett.
Nándi is megragadta a szabadon levő kezével, és mindketten elkeseredetten feszítették a botot.
Lentről a nyöszörgés elhalkult, és már teljesen reménytelennek tűnt a mentőakció, amikor hirtelen nagyot rándult alattuk a talaj. A padló iszonyat nagyot reccsent, és ahányan voltak, annyifele röpültek. Bálint egy ócska paplanra zuhant, míg bátyja hanyatt esett, magára rántva a fekete tollcsomót.
A helyzet egészen szűrreális volt. Nándin egy félig ájult fekete nőalak feküdt, akinek a vállából madártollak meredeztek.
2. rész
– Nocsak! Egy bátor őr – húzta el a száját gunyorosan a főnök, amivel még jobban felbosszantotta Bálintot.
– Maga is megijedne, ha hátulról támadnák meg – morogta és magában csak arra tudott gondolni: – Vajon meglátta az öreg, mit rejtegetek? Basszus! A végén még kirúg, mert loptam. De én csak találtam ezt a valamit, és… és… biztos nincs is értéke – tapogatta meg a fémdarabot, aztán hirtelenjében rárivallt az öregre. – Mi van, ha lelövöm?
– Mivel? – kacagott fel Nándor, hiszen Bálint egyetlen fegyvere a zseblámpája volt.
– És ha leszúrom a késemmel? – próbálkozott egy újabb módszerrel és még bele is túrt a nadrágja zsebébe, de már akkor sem volt meg a kése, amikor Angyalka elragadta őket.
– Akkor párbajoznánk – hajolt le az öreg és felkapott két kardot.
Bálintnak leesett az álla, a szeme meg levesestál méretűre kerekedett, hiszen eddig semmit nem látott a földön, még egy árva bicskát sem, nemhogy két szablyát. Mielőtt megszólalhatott volna, már repült is felé az egyik kard, csupán annyi ideje maradt, hogy elhajoljon előle. Az öreg nem viccelt, valóban éles fegyvert dobott felé, mert egyenesen beleállt a földbe és ott billegett, mint egy részeg nádszál.
Bálint levegőt sem kapott, csak a kardra meredt. A kecsesen jobbra-balra lengedező fegyver élén megcsillant a hold fénye. A kovácsolt fém széle hajszálvékonyra keskenyedett, kétség sem merülhetett fel, hogy nem egy tompa penge, hanem egy gyilkolásra is alkalmas fegyver. Bálint csak múzeumban látott hasonlót, de azoknak az éle meg sem közelítette ezt. – Mi a szar ez? Ez tényleg éles kard? Ki akar nyírni az öreg? – szorult össze a gyomra. Még sosem támadt rá senki, az árvaházban pedig mindig megvédte Nándi.
– Na, tessék! Micsoda lovag vagy te, még a kardot sem tudod elkapni?
Bálint kapkodta a fejét a himbálódzó kard és az ősz hajú harcias férfi között, aki feltartott fegyverével állt vele szemben. – Ez most komoly? Ez egy elmebeteg! Minek néz engem? Lovagnak? Na, most tényleg megzakkantam! Pedig istenbizony egy korty pia sincs bennem, vagy ez már elvonási tünet?
– Na, mi lesz? – biccentett sürgetően az öreg a kard felé.
– Maga teljesen megbuggyant! Miért verekednék egy öregemberrel? Honnan a fenéből szedte elő ezeket a nagyra méretezett bicskákat?
– Bicskákat? – kerekedett el az öreg Nándor szeme, majd hangosan felröhögött. – Kard. Ez egy kard, fiam és ha lovag akarsz lenni, akkor meg kell tanulnod, hogy használd. Vedd fel! – utasította a mély bariton hang Bálintot, akinek esze ágában sem volt engedelmeskedni.
– Miből gondolja, hogy lovag akarok lenni? – lépett hátrább egy lépéssel.
Zavarában csípőre tette a kezét. Kezdett elege lenni a hangyás fickóból, szeme sarkából egyre azt próbálta kifigyelni, merre menekülhetne. – Mi a fenét akar tőlem a vén trottyos? – meredt az öregre, aki már nem is tűnt annyira roggyantnak. Igaz, sosem nézte meg alaposan, hiszen Erika lekötötte a figyelmét. A fejében mindig úgy élt a férfi, mint egy aggastyán. Nem sokszor látta a sátron kívül. Ám most elképedve nézte, hogy mekkora izmok dudorodnak a karján, miközben a gyomra egyre jobban liftezett. A hold fényében most pontosan kivehető volt a férfi délceg alkata, széles válla. Napégette arcáról sütött az elszántság és láthatóan a kardot szorító kézen is megfeszültek az izmok. A Bálint felé mutató tenyér is arról árulkodott, kemény munkára használják. Bálint rögtön megérezte, hogy ez már nem tréfadolog.
– ’Ba meg! Hogy nem vettem észre? Akkora válla van az öregnek, mint egy díjbirkózónak. Honnan van ekkora izma? Ez éjszakánként maga ássa azokat a gödröket? Á, azt nekem látnom kellett volna. De mégis, ez most velem akar szórakozni – guvadt a szeme az egyre félelmetesebbnek tűnő alakra. – Ba’meg! Ez megesz engem reggelire.
– Na, mi lesz? Láttam, hogy lementél a lovagterembe és tudom, hogy harcos akarsz lenni – sürgette az öreg Nándor. Bálint eddig sem vágyakozott verekedni és egy nyakas öregembertől még annyira sem jött elő a harci kedve, inkább az ellenkezője. – Ne szórakozzon velem! – szedte össze a bátorságát, bár egyre jobban úgy érezte, mindjárt tiszta gatya kell, mert az öreg azonnal vagdaltat csinál belőle, bár akkor meg már minek az alsónemű? Másodperceken belül halott lesz. Jobb lesz mentegetőzni. – Csak szétnéztem, nem-e’ rejtőzik ott valamilyen állat. Úgy láttam, mintha mocorogna lent valami, talán egy lecsúszott mókus.
– Mókus? – rágta meg a szót az öreg. – Sötétben kerested? A lámpád sem gyújtottad fel – grimaszolt kardját lengetve. A gyanú ott motoszkált a hangsúlyban, de Bálintnak is visszajött a bátorsága egy rövid pillanatra.
– Jó a látásom – morogta.
– Mindegy, akkor is jöhet a harc – vigyorgott az öreg Nándor. Erősen kihúzta magát, bár még így is alacsonyabb volt, mint a nyúlánk ifjú, aki egyre bambább arckifejezéssel nézett le rá és egyfolytában mocorgott, mint valami sajtkukac.
– Hagyjon már békén ezzel a hülyeséggel! Nem tudok kardozni és tulajdonképpen verekedni sem szoktam.
– Megtanítalak.
– Megtanít? – vakarta meg a fejét Bálint, elképedve nézte a tánclépésben pattogó öreget. – És ugyan miért?
3. rész
– Nézd! Az otthonunk! – üvöltötte Nándi miközben körbeugrálta a kődarabot, ami elzárta egykori lakhelyük bejáratát.
– Az – legyintett Bálint. – Csak éppen be sem tudunk menni.
– Van fentebb még egy barlang, oda beköltözhetnénk.
– Miért nem toljátok el azt a kavicsot – hangzott a fa tetejéről egy csivitelő hang, amitől Nándi akkorát ugrott, mint egy bakkecske, így majdnem lefejelte a fölé magasodó ágat, ahonnan angyalka nézett le rájuk.
– Angyalka! – ugrálta körbe a fát Nándi, mint egy bolondos kisgyerek. – Te is lejöttél.
– Nem, ő még a fán van – nézett fel fanyarul Bálint. Igazán nem volt boldog, mert bátyjának ott volt a kedvese, de az ő Erikája… Tulajdonképpen sosem kedvelte igazán az angyallányt és most megint itt bonyolítja az életüket.
– Minden rendben lesz – tette Nándi a kezét Bálint vállára, mintha sejtette volna, mi jár az öccse fejében. – Neked is rendbe jönnek a dolgaid, hiszen van egy fiad. Hallottad, hogy Olivér ezt kiabálta utánad.
– Tényleg! – ugrott fel. – Máris oda kell mennem.
– Így? – mutatott végig testvérén az idősebb fivér. Most, hogy földet értek még szakadtabb állapotban volt a ruházatuk, mint amikor az egész kalandjuk elkezdődött. – Ha meglát Erika, rögtön bevágja az ajtót előtted.
– Valahonnan normális ruhát…munkát kell szerezni – hajtotta le a fejét Bálint, de Nándi is csak ingatta a fejét, annyira lehetetlennek tűnt az elképzelés.
– Itt van a megoldás – emelte fel a kezében levő szürke könyvet Angyalka. – Ez egy varázskönyv. Lesz normális ruhátok, munka meg amit akartok és én…én emberré válhatok.
– Mi? Hogy mondod?
Meredt nyakkal bámulták a fivérek a fa ágát elhagyó angyalt, aki fölöttük körözött, mint egy keselyű, aki lecsapni készül, majd le is zuhant a két testvér közé.
– Mit kell csinálnunk? – húzódott közelebb Nándi, de még nem merte megérinteni a lányt, félve attól, hogy ismét szellemként van közöttük, bár angyalként is ritkán érinthette.
– Mit kellene? Elolvasni a varázsigét – lapozott bele a lány a könyvbe, majd a férfiak felé tartotta a nyitott könyvet.
– Nincs is benne semmi, nem látod? – mordult Bálint dühösen az angyal-lányra, aki felhúzta a vállát.
– Csak pár lapot láttál, na majd én kikeresem és elolvasom.
– Mit? A semmit? Nincs abban semmi – csapta össze a könyvet a lány kezével együtt. Angyalka magához szorította becses szerzeményét, amelyet vissza kellett volna dobnia az idősebb Nándornak, és aki lehet most bűnhődik emiatt.
– Pedig ebben van a jövőnk, a lehetőségünk – lapozott bele újra a könyvbe. – Itt van. Felolvassam?
– Inkább én – kapott a könyv után Nándi. Hirtelen elhatározás volt. Angyalka durcásan elrántotta, ám az idősebb fivér igencsak elszántan kapaszkodott a könyvbe. Bálint csak nézte hogyan huzakodnak a szerelmesek, majd egy mozdulattal kikapta a kezükből a könyvet.
– A francba! Majd én elolvasom, csak mutasd melyik oldalon van – tartotta Angyalka felé, aki elgondolkodott és hol egyik hol a másik férfira tekingetett.
Nándi bólintott.
– Rendben, hadd olvassa fel az öcsém.
Angyalka belelapozott a könyvbe.
– Itt van, ez az angyal visszaváltoztató szöveg, előbb belőlem kell földi embert varázsolni. Olvasd! – mutatta ujjával a szöveget, amelyet Bálint igyekezett kisilabizálni, bár időnként összeszaladtak a szavak a szeme előtt. Megdörzsölte a szemét, de a betűk csak nem akartak összeállni értelmes szavakká.
– Ennek semmi értelme nincs – húzta el a száját, de Angyalka tovább kopogtatta a könyvlapot pontosan a varázsszó alatt, onnan el nem vette az ujját.
– Olvasd!
– Én ezt ki nem tudom olvasni – szégyellte el magát Bálint, mert úgy érezte sík hülye vagy elfelejtett olvasni.
– Akkor mégiscsak nekem kell elmondanom azt a varázsigét – ragadta ki öccse kezéből Nándi, rámosolygott Angyalkára, aki neki is az ujjával mutatta a szöveget, amit a férfi hangosan elolvasott.
A szél felélénkült, majd viharos erejüvé erősödött, egy villanás és a környékre vaksötét ereszkedett. Mindez talán csak egy perc volt, mire minden lecsendesült.
Bálint kinyitotta a szemét és leesett az álla. Angyalka állt előtte szárnyak nélkül hajában virágfonattal, tarka ruhában. Körbenézett, de a testvérét sehol nem látta, felüvöltött.
– Hol van Nándi?
Angyalka szája elé kapta a kezét és csak lesett jobbra-balra, de a férfi sehol nem volt. Ekkor szólalt meg az elkeseredett hang.
– Itt vagyok.
Mint akit hanyatt löktek, úgy kapta fel a fejét Bálint és Angéla. Egyszerűen nem hittek a szemüknek.
Nándi a fa ágán gubbasztott, mint egy fekete holló, hátán angyalszárnyakkal.
