Ofélia a börtönben is gyakran álmodott a múltról. Újra látta, ahogy az anyja a házuk melletti jókora kukoricaföldön ássa a vermet, és ő, mint egy üregi nyúl, oda bújt a sötét arcú férfiak elől. Rettegve szívta magába a nedves föld illatát, míg arra várt, hogy a veszély elmúljon.
Gyakran felbukkant egy-egy kokain-báró a környéken. Olyankor a falubeli apák és anyák mind kétségbeesetten igyekeztek lányaikat elrejteni. Hiába volt minden trükk, új rejtekhely, mégis sorban tűntek el a szebb lányok a környékről. Mindenki tudta, hogy milyen sorsra jutottak. Szex-tárgyak lettek, vagy rabszolgaként szolgálták a drogból meggazdagodott férfiakat.
A rendőrség semmit nem tett, hogy megakadályozza ezeket az emberrablásokat, hiszen mindannyian a drogbárók kezében voltak.
Ofélia gyűlölte a rettegést, a bujkálást.
Ma is előtte van a kép, amikor az anyja elé állt. Nem akarta megvárni, hogy érte jöjjenek, és bármelyik pillanatban elvigyék.
– Madre, beszélnünk kell! – nézett elszántan a szomorú anyja szemébe. – El kell hagynom a házat, nem élhetek így. – A szíve olyan hangosan dobogott, hogy az már fájt, ahogy annak az asszonynak a nézése, aki a világra hozta. Abban a pillanatban tudta, kést szúrt az anyja szívébe. Az édesanyjáéba, akit végtelenül imádott.
Maria szabálytalan arca még jobban eltorzult. A megtört asszony nem kérdezett semmit, csak némán nézte Oféliát, miközben legbelül harcolt önmagával. Tudta, eljön a pillanat, és azt is, hogy nincs más lehetőség.
– Madre, kérlek, mondj valamit! – könyörgött Ofélia, remélve, hogy nem engedi el. Gyermeki lelke bízott benne, hogy az anyja még megmentheti. Ám Maria arca nem mozdult, csupán tétova lépéséket tett a lánya felé, aki másodpercek alatt zuhant a karjába.
Anya és lánya nem érezte az idő múlását, nem tudták mennyi ideig sírtak egymás vállán, miközben mindketten a földre rogytak szorosan egymásba kapaszkodva.
Ofélia akkor ott eldöntötte, soha többet nem akar sírni. Erős fog lenni!
Megsimogatta anyja őszbe fordult fürtjeit, és halk szavakkal mesélte el, hogy mire készül. A reményvesztett anyának már nem volt ereje tiltakozni.
Ofélia pontosan tudta, nincs visszaút. Még egyszer megcsókolta, majd felsegítette az anyját. Hang nélkül lépett az apró hálóba, amelyen a húgával osztozott. A sötét kis helyiségben Lucia mélyen aludt, miközben vézna ujjai egy foltos rongybabát szorongattak. Ofélia némán nézte a kislányt, majd keserűen megrázta a fejét. Gyors mozdulattal rángatta magára egyetlen ünnepi ruháját. Úgy lépett ki a szobából, mintha csak a templomba készülne.
A konyhában kezét tördelve állt az anyja. Maria Garza úgy küzdött az érzéseivel, hogy majd belehalt. Ofélia megállt előtte, és egészen halkan mondta ki a szavakat.
– Megígérem, hogy mindenben segíteni foglak téged és Luciát. Isten anyjára esküszöm!
Maria kikapcsolta a nyakán lévő láncot, megcsókolta az apró ezüst keresztet, majd a lánya nyakába akasztotta. Szorosan ölelte magához a gyermekét, akit lelkében már az Úr kegyeire bízott.
Ofélia nem sírt, csak egyetlen erőszakos mozdulattal kitépte magát anyja karjaiból. Úgy futott, hátra sem nézve, mintha az élete múlna rajta. Tudta, ha megfordul, nem tud elmenni.
Tizenöt év, csupán ennyi jutott neki a szeretetből, a családból.
