Az autóból is jól érzékelhető volt, hogy mekkora lázban ég a város. Árusok települtek ki az út szélére, kínálva a töméntelen édességet. A lányok most láthatták, hogy miről beszéltek a fiúk az előző este.
Színes cukorkoponyák, halálfejes nyalókák, apró kis koporsók sorakoztak egymás mellett. Nádcukorból készült csontvázak lógatták lábukat az enyhe szellőben. Nemcsak a felnőttek voltak halálfejesre festve, de a gyerekek is, akik vidáman szaladgáltak az édességes pultok között.
Az utcákat furcsa szag lepte el.
– Mi ez az illat?
– Kopálgyanta. Halottak napján elengedhetetlen – fordult félig hátra András.
– Azt nézzétek! – kiáltott fel Csilla az egyik bolt mellett ácsorgó ember nagyságú sombrerós csontvázra mutatva –, egy ilyet szívesen bevinnék a kapitányságra.
– Egy kicsit ijesztő – borzongott össze Kathy.
– Nekem bejön – törölgette a szemét Csilla, a kacagástól már a könnye is csorgott. – Jobban néz ki, mint egy vízihulla.
– Annál biztos – nevetett a húgával együtt András. – Tudjátok, itt nem siratják a halottakat, inkább azt mondják, hogy a túlvilágon jobb lesz az életük, mert ott az istenekkel találkoznak. A mexikói ember úgy mondja: pertuban van a halállal. Nekem személy szerint nagyon tetszik ez a gondolat – jegyezte meg András, a halott anyjukra gondolva. Neki a mexikói halottak napja mindig felüdítő volt, az egykori fájdalom elviselhetőbbé vált.
– Persze nekünk, magyaroknak elég furcsa, bár nekem ez marhára tetszik – mutatott Csilla a nyüzsgő színes kavalkádra.
