Az egyik karfás székben egy fekete ruhás asszony ült, méla tekintettel pillantva a belépőkre. Mintha mély álomból ébredne, igen lassan emelkedett fel a vendégek tiszteletére.
Kathy fürkészően nézte. Miután tudomást szerzett John anyjáról, egyfolytában azon járt az agya, hogy vajon milyen lehet. Gondolatban egészen másnak képzelte. Biztos volt benne, hogy Johnra fogja emlékeztetni. Olyan komoly arcú, kék szemű, finom bőrű asszonyra számított, aki könnyed eleganciájával mindenkit elbűvöl, de ez a nő egyáltalán nem hasonlított a fiára.
Egy kreol bőrű, sötét szemű, karakteres arcú asszony fogadta őket, aki majdnem ellentétte volt Johnnak. Kathy tátott szájjal nézte: – Ez az asszony le sem tagadhatná, hogy mexikói. Egy fekete ruhás úrinő, aki mintha a szappanoperák világából lépett volna ki.
Az asszony finoman elmosolyodott, ezzel mégiscsak felidézte Kathyban az elveszett kedvesét. Talán a mosolya az, ami hasonlít a fiáéra. De vajon miért tagadta le John a saját anyját?
A házigazda a kölcsönös bemutatkozás után hellyel kínálta a vendégeket. Az őket bekísérő idős asszony elsuhant, majd néhány perc múlva üdítőitalokkal tért vissza, azután egy háttérben álló fonott székbe huppant és az előtte lévő kis asztalkán kezdett babrálni valamivel.
– Igazán meleg a mai nap – hűsítette magát señora King egy legyezővel.
– Igen. Rendkívüli ez a hőség – motyogta Kathy. Fogalma sem volt hogyan kezdjen hozzá a mondanivalójához. – Milyen csodálatos kertje van, asszonyom! – mutatott zavarában a belső kertre, és a számára ismeretlen virágokra. Lehet, hogy nem a legjobb kezdés, de beszélgetésindítónak mégis jó volt.
– Igen, miss Fournier – mutatott John anyja az idős asszonyra – nagyon szépen rendben tartja.
Andrásnak leesett az álla. Mi az, hogy az a vézna öregasszony egyedül gondozza ezt az óriási kertet? Elment az esze annak, aki ezt elhiszi. – Bár nekem mindegy – rántotta meg a vállát, és inkább a jövetelük céljáról kezdte faggatni a ház úrnőjét.
– Ne haragudjon, asszonyom, amiért megzavartuk, de a fiát keressük.
– A fiamat? Miért?
– A hölgy szeretne beszélni vele egy bizonyos üzleti ügyről.
– Ki küldte ide önöket?
– A fia titkárnője Mexikóvárosból.
– Nincs is titkárnője, nem telik neki rá! – kiáltott fel az asszony, elveszítve az önuralmát.
A szék karfájába kapaszkodott, enyhe remegés futott át rajta. A háttérben miss Fournier felkapta a fejét, teste megfeszült, mint egy macskának, ugrásra készen.
András tátott szájjal nézte a jelenetet. A kelleténél hangosabban köszörülte a torkát, talán ettől a hangtól señora King lecsillapodott és tovább kérdezősködött.
– Ő adta meg az én címemet is maguknak?
– Igen, ide írta fel – nyúlt a papírlapért Kathy a táskájába. Eddig bénultan figyelte az asszonyt, most idegesen kapkodott. Miközben a táskájában turkált, a pénztárcáját a földre tette.
– Ne! – üvöltött rá az asszony. – Ne tegye a földre!
Kathy a szívéhez kapott, Andrásnak meg felszaladt a szemöldöke, csak miss Fournier ült teljes nyugalommal.
– De miért? – kapta fel Kathy a tárcáját, magához szorította, úgy nézett a magából kikelt nőre.
András már a fejét fogta, lábával idegesen dobogott, mintha csak menekülésre készülne.
– Eltűnhet a pénze. Ott a pokol, balszerencsét hoz – mutatott elszürkült arccal a földre señora King, majd felpattant. – Várjon – sietett be a házba.
A két magyar meghökkenve nézett utána, majd egymásra.
András grimaszolt egyet és vállat vont. Ő már semmit nem értett. Szeme sarkából miss Fourniert figyelte, tőle várt valami választ, de az rezzenéstelen arccal tologatta az apró kavicsokat a kis asztalkán. András összehúzott szemmel figyelte a házvezetőnőt, el nem tudta képzelni, hogy mit csinál. Semmi rendszer nem volt a tevékenységében. Mintha valami zavaros varázslat része lenne a mutatvány, bár ő maga sosem hitt az ilyen bolondságokban.
