– Remek! Térjünk a tárgyra. Az édesapja engem bízott meg az öröksége átadásával. Nem készített végrendeletet, csak telefonon adott instrukciókat. Ne haragudjon, kedves, de az édesapja nem volt átlagos ügyfél. Nem is értem, hogy miért így üzent. Ez nem szokványos eljárás. Arra kéri önt, hogy vegye át ezt – emelt ki a szekrényből egy borítékot –, és haladéktalanul induljon Mexikóba. Lehet, hogy ebben van a végrendelet? – tapogatta végig a paksamétát, mielőtt a lány tenyerébe helyezte volna, majd érdeklődve figyelte Zarita reakcióját, aki csak nézte a kezében tartott csomagot. Szeme sarkában fényesen csillogott egy könnycsepp, de nem sírta el magát. Mi értelme lett volna? Egy apát veszített el, akit sosem ismert, aki kedvéért még spanyolul is megtanult és évekig várta, hogy érte jöjjön. Most pedig mindössze egy pehelykönnyű boríték van, egy hús-vér apa helyett.
Zarita lehajtotta a fejét, és arra gondolt: miért? Miért most üzeni ezt az apja? Miért nem akkor, amikor még élt? Tétován szorította a borítékot, ujjai érezték, hogy bélelt, valahogy mégis úgy sejtette, mégsem az van benne, amire vár. Zakatolt a szíve. – Talán mégis ebben van a levél, ami mindent megmagyaráz. Annyira szeretném megtudni, miért hagyott el! Istenem! Nem is érdekel a végrendelet, csak tudjam meg az igazságot.
Reszketett a keze, ahogyan feltépte.
– Ez komoly? – emelte szemét az ügyvédre. Felé mutatta a kibélelt borítékot, amelynek a bélése vastagabb volt, mint a tartalma. Tenyerébe öntötte a boríték tartalmát.
Egy kulcs és egy árva öt pesos érme volt, semmi más.
E-könyvben elérhető itt.
Nyomtatott könyvben itt.
