– Kezdhetjük? Úgy látom az örökhagyó idősebb lánya nem jelent meg – nézett körbe Dr. Kabai közjegyző.
– Itt vagyok! – vágódott ki az ajtó. Minden szem az ajtóban álló arab ruhás nőre szegeződött. Földig érő sötétkék köpenyt viselt, haját mustársárga kendő takarta el, ami még a nyakára is rátekeredett. Vakító kék szemét külön kiemelte napbarnított bőre.
A pillanatnyi döbbent csöndet csak a közjegyző krákogása törte meg.
– Ön Sárközi Diana?
Diana zavarodottan igazította meg az öltözékét, tudta, Magyarországon furcsán fognak ránézni, de nem volt ideje vásárolni, átöltözni, a repülőtérről vonattal érkeztek, egyenesen egy motelbe, majd onnan a közjegyző irodájába sietett. Furcsa, de néhány napja még a kecskenyáj nyomában nyelte a sivatag porát, és most visszacsöppent a szülővárosába. Kínosan érezte magát, hiszen az utóbbi években alig hagyta el a sivatagi otthonát.
– Igen, de hivatalosan Diana Bint Ahmad a nevem – nyújtotta az útlevelét miközben végigtekintett a jelenlévőkön. Anyja húgát, Máriát jól ismerte. Az asszony gyilkos pillantást vetett rá, majd sértődötten el is fordította a fejét. Mellette két tizenéves lány ült. Diana meglepetten tekintett az ikerlányokra. Nem is tudta, hogy a nagynénjének gyerekei vannak, hiszen sosem akart utódokat. A lányok csak egy pillanatra néztek fel, egyikőjük fitymálóan elhúzta a száját, a másik szemében bujkált némi kíváncsiság. Mindez csak egy futó pillanat volt, és máris elmerültek a mobiltelefonjuk világában.
Dianának rossz érzései támadtak, gyomra egészen kicsire szorult, de büszkesége felülkerekedett. Sejtette, hogy lesz konfliktusa a nagynénjével, mindig érezte, mennyire nem kedveli őt, és most még a két csitri lánya ellenszenvét is el kell viselnie. Nemcsak azt nem értette, hogy miért szült a gyerekgyűlölő Mária néni, de azt sem, minek hozta el a porontyait az ő anyja hagyatéki tárgyalására.
– Kérem, üljön le, mert kevés időm van – intett a férfi az egyik üres szék felé. – Rá is térek a tárgyra. Ez egy egyszerű hagyatéki eljárás lenne, az örökség egyenlő arányban oszlana meg az elhunyt gyermekei között.
– Gyermekei? – kapta fel a fejét Diana. – „Mi van? Ők a testvéreim?” – emelkedett fel a székből. Mit kellene tennie? Odaugrani, és átölelni őket. – „Miért nem írta meg anyám? Most kell megtudnom?”
– Igen, ők a húgaid – szólt oda gúnyosan Mária. Arcára kiült az utálat.
Diana sosem tudta megérteni, miért viselkedett vele így a nagynénje. Gyerekként félt tőle, ha az anyja nem lett volna köztük, talán még bele is rúgott volna az a nő. Ekkor egy futó pillanatra megvilágosodott.
„Lehet, Mária néninek is benne volt a keze? Éppen előtte költöztek anyámhoz a potrohos férjével, és akkor tört ki a balhé. Már majdnem elfogadta anyám, hogy Nassim felesége leszek, és egyszer csak… Mint egy rongyot, kidobott a saját anyám.”
– Miért nem szóltatok? – nyögte ki, miközben idegesen csavargatott egy szemébe lógó rakoncátlan hajfürtöt, amely kendője alól kicsúszott.
– Kérem, a családi megbeszélést tegyék későbbre, mondtam, hogy kevés az időm. Az elhunyt hagyott egy végrendeletet, amely elsősorban önnek szól, asszonyom – emelte fel a papírlapot. – Az örökhagyó megbízza önt, a testvérei felügyeletével, illetve az édesapa felkutatásával.
E-könyvben elérhető itt.
