Figyelem a közeledő herceget, aki lesunyja a fejét. Remélem, nem a vérnyomokat gusztálgatja. Bár, amennyi mocsok van a földön…
– Mi történt, szent Mágus? – ereszkedik előttem féltérdre.
Mi? Mi a szent szar? Hápogok az események ilyetén változásától. Most mi a fenét csináljak? A vörös barom meg hátrébb húzódva tovább csapkodja a levegőt a kardjával, vagy a szúnyogokat hajtja, nem tudom. Na végre! Két másik katona elkapja a karját és leverik, mint vak a poharat. Ez így pont jó, megoldották helyettem, de most meg itt van a fenséges herceg, aki féltérden gubbaszt előttem. Előttem?
– Emeld fel a földről – súgja mögöttem Ling, miközben szabályosan beépül a hátamba. Piszok kényelmetlen helyzet ez, mert bár jól esik a hátsómnak a rásimuló női test, de valamit kezdenem kell a herceggel is. Ha most felemelem, rögtön rájön, hogy nem a mágus vagyok. Ha azt számolom, hogy akit akaratlanul is leszúrtam, volt vagy ötvenéves, én meg alig huszonöt.
Ling még jobban hozzám simul, és még át is ölel. Hol a hasamon pihenő apró kezet nézem, hol a szőke hercegi fejet, de végül ez utóbbi fej tulajdonosának a vállára teszem a kezem.
– Állj fel! – szólok rá, igyekezve visszafogni hangom remegését.
Nem hiszem el, de a királyi sarj lehajtott fejjel emelkedik előttem, és mit csinál? Megcsókolja a hasamat. Mi a fene! De hülye vagyok! Az nem a hasam, hanem Ling keze.
