Képes utazás a sámánvilágba
Az átjáró
Rettegve nyújtom a kezem, érzem, ahogy a láng közepén valaki gyengéden megszorítja, és máris húz magával.
– Ne! – sikít a hátam mögött Emese hangja, és megragadja a másik kezem.
Egyik oldalról a tűz húz, a másikról barátnőm kapaszkodik kétségbeesetten a kezembe.
– Engedj el! – üvöltök hátra, de Emese tovább szorítja a csuklóm.
Minden igyekezetem kárba vész, a másodpercek töredéke alatt magammal rántom egyetlen barátomat. Érzem, ahogy az ujjai elernyednek, és már csak egyet tehetek, elkapom a kezét, és tovább viszem magammal. Ha elengedném, visszazuhanva szörnyet halna.
Táltos
– Nekem az kell – mutatok a nyeszlett csődörre.
– Az? – csodálkozik rám Keve.
– Aha, csak azt a sok vacakot szedjétek le róla.
Összenéznek a férfiak. Gondolom, az jár a fejükben, hogy bolond egy sámánt küldtek nekik a szellemek, vagy valami ilyesmi. Az is meglehet, hogy fogalmuk sincs arról, mit jelent a vacak szó.
Egyikük mégis odabattyog, és megszabadítja szegény párát a tehertől. Most minden szem rám mered. Komolyan úgy érzem magam, mint egy cirkuszi mutatványos. „Na, Emese, most kösd fel a gatyád!” – indulok az állathoz. A férfi, aki lemálházta a pacit, felém nyújtja a gyeplőt, én meg meredek a ló hátára. „Ba’ki! Ezen meg nincs nyereg! De hülye vagyok, ez nem hátasló. Most már mindegy, nem kérhetek másik lovat”
Szellemek
Rozoga testem úgy ringatózott, hajladozott, mint a szomorúfűz ágai. Csak a fejem nem lógott annyira. Ahogy így lötyögtem, az ujjaimat egyre több apró szúrás érte. Apró tüzes nyilacskák hatoltak be a bőrömbe. Mire észbe kaptam, milliószámra hemzsegtek rajtam a vörös hangyák, egyetlen porcikámat sem hagyva ki. Nem bírtam abbahagyni a dobolást, csak fújkálni kezdtem őket, de nem történt semmi.
– A fene egyen meg benneteket – fújtam újra rájuk, és hirtelen fene lettem, mert rögtön lenyeltem egy marékkal.
Hosszas köpködés árán meg is szabadultam a kellemetlen ízű szárnyas hangyák többségétől. A többiek lecsúsztak szellemlátogatóba. Legalábbis én így gondolom, mert már előzőleg belém költözött néhány szellemmadár.
A sámán dobja
Ha reggelig nem bolondulok meg, akkor mindent túlélek. Valamit csinálnom kell, hogy ne aludjak el.
A dob!
Még a dobverőket sem veszem elő, csak az ujjaimat használom. Lassan, idegesen dobogok a kifeszített bőrön, és most már nem érzékelem a külvilágot. A dob hangjától elalélok és a félelem váratlanul tova száll. Testemet átjárja a révület, ütemesen ringatózom a hangoktól, amelyet az ujjaim csaltak elő.
Látom a fentről leszálló, színes ruhás alakokat. Angyalok? Szellemek?
Táncolnak. Az ütemet én diktálom.
Sámánharc
Felbolydult a vidék. Az éjszaka kővé fagyasztott kutyák kiolvadtak és a dobok hangjával együtt vonyítanak. A levegőben madarak vijjognak. A szél felélénkült, süvítve rázza a jurták ponyváit, rémisztő hanggal ébresztve a bentlakókat.
Én állok középen, egyenesen Kerecsen sátrával szemben, hátam mögött dobosaim püfölik a dobokat. A vállamon kísértetiesen lobog a fehér sámánköpeny, a vállán az apró csöngettyűk hangosan sírnak a szélben, a kis tükrök az érkezők szemébe villantják a hajnali nap fényét. A dob hangja a bennem élő szellemek harci sikolya, testem révületben ringatózik.
A főnöki jurta ajtaja feltárul és szemben velem a napfényre lép fekete köpenyében a Nagy Sámán. Hasonlóan díszes az ő ruházata is, a fényes lemezek másodpercekre elvakítanak.
Sámánszerelem
Lihegek, mert futva tettem meg az utat a szellemerdőn keresztül. Tudtam, hogy ott vár rám Szoárd a normál erdő mellett egy tisztáson. A lovak békésen legelésznek a mezőn és az én párom egy fa törzsének dőlve szunyókál.
Lelassítom a lépteimet, sőt egy rövid pillanatra magam is nekitámaszkodok egy fának. Olyan jó nézni, ahogy pihen. Az elmúlt hetekben szinte minden pillanatát mellettem töltötte.
Akármikor ébredtem lázálmomból, ő mindig ott volt nekem. Fogta a kezem, lemosta láztól égő arcomat.
Sámán ebéd
Fel is ugrok azonnal, nem vagyok én dob, hogy püföljenek, de megrettenek, mert az előbbi ijedt nők úgy vágtatnak felém, mint egy éhes bivalycsorda. Hátrálnék, de ott meg a Kuszál sámán botja fenyeget.
– Hú! – könnyebbülök meg, amikor két nő mosolyogva kapja el a kezemet és elrángatnak az egyik jurta elé.
Most meg vigyorgok, mint csövesek a népkonyhán. Nem is a svédek találták fel a svédasztalt, hanem a magyarok. Már cseppet sem tiltakozom amikor lenyomnak a földre, mert egy nagy csomó ponyvára halmozott étellel szemezhetek.
