Fiametta testét vörös, a két férfi vállát fehér, míg az enyémet a fekete sámánköpeny takarta be. Összekapaszkodtunk, miközben körülöttünk tomboltak a szellemek, mi pedig mind a négyen roptuk a táncot. Színes fénycsíkok, apró villámok röpködtek körülöttünk, a domb közepéből már ömlött a színes fény, az égen vörös és kék körök forogtak. Mi négyen egymásba kapaszkodtunk és eszement módon kezdtünk forogni, lábunk alól füst tört fel, majd szikrák pattogtak, míg egyszer csak fellobbant a láng. Már nem volt visszaút, forogtunk, mint a ringlispíl és zuhantunk.
Visszatértünk
– A mindenségit! Szoárd szállj le a fejemről – káromkodott Szabolcs, ahogy próbált megszabadulni az exem hátsójától, ugyanis ahogy már megszoktuk, ismét összegabalyodva érkeztünk. Szoárdot köpte ki először az átjáró, de ő visszapottyant a mi raszta-sámánunk kobakjára, akibe mi kapaszkodtunk. Fiametta a nyakába csimpaszkodott, így nekem csak a bokája jutott, így viszont engem a lábával húzott ki a gödörből. Kicsit nyögött a súly alatt, de becsületére váljon, nem rázott le.
Mire én is kimásztam, Szoárd már az átjárógödör szélén ült és fancsali képpel meredt a távolba. Fiametta arcán viszont teljes képernyős vigyor terült el. Én is arra néztem, amerre barátnőm ujja mutatott.
– Ott van!
– Az Jutos tábora? – kapaszkodtam meg Szabolcs vállába, aki éppen az én súlyom okozta lumbágóját próbálta kiheverni.
– Az bizony! – vigyorgott Fiametta, hiszen ő hazaért az apjához, bátyjához.
– Oda nem mehetünk! – A fogamat szívtam mérgemben, mert pont ez nem hiányzott. Ha most odavisszük Szoárdot, akkor abból nagy baj lesz. Mi a francért nem tudott ez a nyavalyás átjáró egyenesen a töredék családhoz dobni minket?
Szabolcs rám nézett, mélyet sóhajtott.
– Mi igen, de neked feladatod van, meg neki – mutatott Szoárdra, aki jóváhagyóan biccentett.
Én meg csak fintorogtam. Neki? Egyéb dolga sincs, mint engem követni, hogy visszavigyem a szellemerdőn keresztül az elhagyott népéhez. És utána…
