Elhagytam a sámánnői múltam és már egészen kezdtem élvezni a hétköznapi életem, miután megismertem Palit, az evilági páromat. Össze is bútoroztunk szépen, ahogy kell, és minden ment úgy, mint az átlagembereknél, mindaddig, míg a sorstól nem kaptam egy kis meglepetést, mégpedig Szoárd személyében. Mielőtt bárki azt kérdezné, hogy ez miképpen lehetséges? Az a fránya átjáró… Azt bizony nem zártuk le, és ebben én vagyok a hibás, hiszen ez volt az alku a mindenkori sámánnők érdekében. Az átjáró nem zárható le. És hogy egy ügyeletes Nagy Sámán, minek ugrál bele az ottfelejtett átjárókba…? Nos, ez egy másik kérdés.
Éppen a szokásos punnyadásom végeztem a kanapén, amikor az élet (vagy valami agyament Felső világi szellem) bedobta Szoárdot egyenesen a nagyképernyős tévé és közém.
Még mielőtt eltátottam volna a számat, teljesen abban a tudatban leledzettem, hogy mindez az éppen futó sorozat részlete, és csak a filmkockákon látom a volt pasim hasonmását. Egy darabig csak bámultam hatalmas bociszemekkel, de ő is igencsak pislogott rám. Mint később megtudtam, a lenge öltözékemtől guvadt a szeme, mivel összevissza egy melltartó és bugyi volt rajtam. Miután ráébredtem, hogy a másik világból szalasztott férfi az egykori férjem, kapkodtam némi levegőért, majd marhára bedurrant az agyam. Több oka is volt a haragomnak. Egyszer, mert amikor vártam, ide sem dugta az orrát, másodjára pedig éppen nem hiányzott a jelenléte, ugyanis alig egy hónapja megkérte a kezem Pali, a pasim, anyámék pedig már hizlalják a disznót a lagzira. Na, de ne szaladjunk ennyire előre.
Nos, ezután lazán leüvöltöttem a volt uram fejét, aki szokásos bőbeszédűségével – hallgatott és hol rám, hol a háta mögötti tévére pislogott. A tévében ment a sorozat, éppen valami harci jelenetre készültek a lovasok, a parancsnok keze magasra emelkedett, az én hites (vagy hitetlen) uram pedig semmi perc alatt nyakamba ugrott. Á, nem a szenvedély vetette rám a fiatalurat, hanem a háta mögött vágtató ménestől való riadalom.
Miután lehámoztam magamról a világ leggyávább vagy legtudatlanabb sámánját, aki betojt egy tévétől, kezdtem egyre idegesebb lenni. Egy laza mozdulattal felkaptam a távirányítót, amivel ismét belegázoltam Szoárd Nagy Sámán lelkébe, mert csak azt látta, hogy egy varázslatos bigyóval egy komplett hadsereget eltüntettek. Nekem meg kezdett tetszeni a dolog, de miután kikapcsoltam a tévét, újra belém állt a frász a gondolattól.
Alaposan vakargattam a fejem, hogyan is szabaduljak meg egykori hites uramtól, amikor a leendőbelim várhatóan pillanatokon belül megérkezik. Alaposan átgondoltam a lehetőségeket és tudtam, gyorsan kell cselekedni. Különösen, hogy meghallottam az autónk hangját.
Megragadtam Szoárd karját és mielőtt megszólalhatott volna a pincelejáró felé vontattam.
– Nem tudom, hogyan kerültél ide, de most lemégy oda – mutattam a lépcsőre –, és meg se mukkansz, amíg nem szólok. Különben –, mutattam a nappali felé, ahonnan még látszott a tévé egy része –, előjön a sereg…– hallgattam el, és az előszobából felhangzó lépések zajára gyorsan meglódítottam Szoárdot a lejáró felé. Volt uram pedig egyenesen legurult a lépcsőn csupán egy boroshordó fogta meg. Kicsit frászt kaptam, hogy nem-e tört el valamilyen testrésze, de vasból van az én exem, felállt és baromi nagyra nyitott szemmel nézett vissza rám. Nem volt idő magyarázkodni, csak halkan becsukni az ajtót és imádkozni, nehogy megmukkanjon majd villámgyorsan kirántani a gardróbból egy ruhát, amit éppen magamra tudtam cibálni. Mert az hagyján, hogy lebukhatok, de ha egyszál melltartóban, bugyiban talál a párom… az isten se mossa le rólam, hogy Szoárd meg én. Pedig az már a múlt, de tényleg, szó szerint az.
– Helló, szívem, megjöttem – szólt az én édesem, én meg úgy cuppantam a nyakába, mint előzőleg Szoárd az enyémbe. Csupán annyi volt a különbség, hogy ő be volt tojva a technikától, én meg hárítani akartam, nehogy megérdeklődje a kedvesem, mi a francot szaladgálok a házban, mert az üvegajtón keresztül láthatta a sprintemet. – Ejnye, na, nem örökre megyek el, csak egy hónapra – bontakozott ki a karjaimból. – Ne csináld ezt – tolta el a fejemet cuppogó számmal együtt –, még a végén nem megyek el – vigyorgott, én meg villámgyorsan el is húzódtam. Még csak az kellene! Mit kezdenék két pasival, és hogyan adnám elő a tanyavilágban, hogy van egy középkori exférjem? Nem, nem középkorú, ő valóban a múltból jött. (Hogy ezt miképpen magyaráznám meg?) Mondjuk ez a házasság… nem is tudom, ilyen esetben mi is van. Kétlem, hogy a mai magyar jog elfogadná a lóhátra dobált menyasszony történetét és jogszerűnek tekintené a házasságot.
Szóval, ez az én mostani vőlegényem éppen egy hónapos kiküldetésre indult –, mintha a sors akarta volna így –, és éppenséggel a bőröndjéért szaladt haza, miután elbúcsúzott a leendő apósoméktól.
– Jaj, dehogy maradnál itthon! – tiltakoztam. – Egy ilyen üzleti utat kihagyni vétek lenne! – ugrottam a bőröndjéhez, gyorsan a kijárat felé irányítottam. Ilyen gyorsan még nem tettem ki egyetlen pasimat sem. Bőrönd be a csomagtartóba, könnyes búcsú, integetés az autó után, közben baromi gyomorgörcs, hogy mi van Szoárddal a sötét pincében. Van éppen egy kis ablak, ahol némi fény szűrődik be, de… Az is átfutott az agyamon, hogy ő a jurtához van szokva, de utána beugrott, hogy a téli szállásuk földkunyhók voltak, akárcsak a pincénk.
Már fordulnék és kocognék is be, amikor meghallom a tolató autó hangját.
’Ba meg! Most nehogy meggondolja magát, hogy inkább későbbi géppel megy, vagy nem is utazik, mert pár nap és egy éhen-halt hulla lesz a pincénkben, bár van ott éppen elég kaja – ugrott be.
– Szívem! A hálóban hagytam a telefonom, kihoznád?
– Persze, nem kell bejönnöd – ugrok is a házba és futomban hallottam, hogy Szoárd pakolászik a pincében. Mi a francot csinál odalent? Mondtam neki, hogy meg ne mukkanjon! Igaz, azt nem, hogy üljön meg a seggén.
Kapkodom a levegőt, ahogy a telefont felkapom és vágtázok a Palihoz, eszébe ne jusson…
Sikerült! Megúsztam. Még egy kis integetés és lassú hátrálás a ház felé. Odabent fülelek és a pince felől csak a csönd hangja hallatszik, illetve semmi nem szűrődik ki, mindenesetre feltépem az ajtót.
Szoárd kényelmesen elhelyezkedett egy krumplis ládán és jóízűen falatozza a kutyakaját.
– Te megőrültél? – kapom ki a kezéből a zacskót, amelyet ő bociszemmel követ. – Ez a kutyáé!
– Mi? – mered rám baromi buta képpel.
– Mi, mi – szolmizálok –, vau, vau – ugatok a képébe, de nem veszi a lapot. Mérgemben megfordulok, letépek egy fél szál füstölt kolbász – ezt edd, te marha!
