Meghalt egy koldus. Kit érdekel? Ennek ellenére felkapta a sajtó és a címlapokon osztották a hírt. Gáspárházy Ludmilla, Ludi néni, főúri neve ellenére legalább húsz éve szinte minden nap a város bevásárlóközpontjának oldalában kéregetett, de csak úgy a maga csendes módján. Nem zaklatott senkit, csupán görcsös ujjait tárta az arra járók felé. A vásárlók zöme félrefordította a fejét, csupán pár apró hullott az öreg tenyérbe.
– Csoda, hogy életben tudott maradni abból a pár forintból – húzta fel a szemöldökét Éva, aki talán tíz éve a közvetlen szomszédja volt Ludi néninek –, nem volt semmilyen jövedelme, sem rokona, aki támogatta volna – ráncolta a homlokát, majd megvakarta a fejét – de akkor…de miből…? – meredt a helyi lapra.
Az idős hölgy lakásában a rendőrök több kiló aranyat, néhány gyémánt nyakéket és tetemes mennyiségű pénzérmét találtak, amelyek többszáz éves igen értékes ritkaságok.
Éva szeme cikázott a sorok között és sehogy sem értette, hol voltak azok az értékek, hiszen egyedül ő járt nála, az utóbbi években szívességből gondozta a nénit, miután az már ki sem tudott mozdulni a szerény házikójából. – Ez egy kis putri, fészer vagy nem is tudom mi – nézett ki az ablakon, amely pontosan Ludi néni házára nyílt. – Ott semmi nem volt egy rozzant ágyon, egy ócska szekrényen kívül. A konyhának nevezett kis lyukban mindössze egy asztal volt, rajta ócska villanyrezsóval meg pár ütött-kopott lábassal, két bádogtányérral.
– Szegénynek még nyugdíja sem volt – vakarta tovább a fejét a nő, aki szintén nem tartozott a módosabb réteg közé, csak ő még fiatal volt, alig múlt harminc. A szülei hagyták rá ezt a külvárosi kis házat, ahol a legtöbb háztulajdonos egyáltalán nem a leggazdagabb réteg közé tartozott.
Éva összerezzent, ahogy a szokásos csöndbe belesikított a kapucsengő. Összerándult, a gondolatra, hogy ismét az újságírók… Pedig szerencsésen elkerülte őket, bár ő talált rá kora reggel a néni holtestére, de még a rendőrök és a halottas kocsi távozása után időben el tudott a munkahelyére jutni. Csak hallomásból tudja, hogy néhány óra múlva ellepték a környéket az újságírók és az ő ajtaján is dörömböltek.
Összeszorult a gyomra, ahogy kilesett az utcára, majd megnyugodott, hogy csak a postás bámul be az udvarára.
– Jó napot! Hoztam egy ajánlott levelet – hadarta a férfi magasra emelve a paksamétát.
– Ugyan ki küld nekem levelet, amikor mindent online rendezek? – csodálkozott Éva a férfira, aki homlokáról az orrára tolta a szemüveget.
– Nézzük csak – forgatta a borítékot. – Azta! – vakarta meg a fejét és néhány másodpercig csak tátogni tudott. – Ludi… Ludi néni – meredt a kitárt ajtajú vályogviskóra.
– Micsoda?! – tépte fel az utcai kaput Éva, hogy kiragadja a postás kezéből a levelet, de az még mindig szorította a borítékot.
– De… de… ő analfabéta volt – nézett rá elkerekedett szemmel Évára. – Nem értem én ezt –csóválta a fejét –, itt tessék aláírni – nyújtotta a nő orra alá a feladóvényt.
Éva ugyanolyan elképedve nézte a sárgás lapon a kézzel írt címzést, ami azért árulkodott az írója koráról. Itt-ott megbicsaklott a kéz, elcsúszott a betűk szára, kacskaringós útra téved, hogy újra visszatérjen a kipontozott vonalra.
– Sosem láttam írni vagy olvasni – emelte tekintetét a postásra, aki csak ingatta a fejét.
– Tőlem elkérte a kimaradt lapokat, azt mondta begyújtani kell a kis kályhájába – csukta be a postakönyvet, és huncutul a nőre mosolygott –, én meg mindig találtam neki kimaradt újságokat. – Nyugodjon békében! – biccentett az üresen maradt ház felé.
– Így van! Köszönöm! – kiáltott vissza Éva az ajtóból, kezében szorítva a vaskos borítékot, az izgalomtól majdnem átesett a küszöbön. Szégyenlősen fordult vissza, nem-e látja a postás az ügyetlenségét, de az már vígan karikázott az utca túloldalán.
Éva megállt a szoba közepén és újra rácsodálkozott a borítékra. Vajon mit rejt? Mi lehet egy analfabétának tartott szegény asszony utolsó üzenete? És miért neki küldte?
Az asztalra helyezte és úgy nézte, mintha az csak egy látomás volna, ami másodpercek múlva elillan.
Az íróasztal fiókjából kiemelte a papírvágó kést majd egy mozdulattal felhasította a küldemény tetejét, szétnyitotta a borítékot és elkerekedett szemmel nézett a belsejébe.
2.
Egy vékony könyv és pár papírlap, egyikük sarka kiemelkedett a többi közül, mintha csak arra biztatná a boríték tartalmát szemlélőt, hogy őt húzza ki a többi közül. Gépelt oldal volt, alján dombornyomott pecséttel. Éva azonnal felismerte, hogy az egy közjegyzői bélyegző lenyomata. Túl hamar vesztette el a szüleit, és hát a hagyatéki eljárás…
– Ez meg mi? Nekem szól? – ráncolta a homlokát, mert lehet, hogy nem szép dolog, de kicsit számolt arra, hogy talán egyszer megszerezheti Ludi néni kulipintyóját, ha már olyan régen gondozta. Bár sosem mondta a néninek. Úgy volt vele, ha majd egyszer… akkor az örökösöktől megveszi. – Á, ez túl korai hagyatéki tárgyalásnak, még csak tegnap halt meg – ütötte meg a homlokát –, és ide az van írva… mi…? Ez egy végrendelet? – újra elolvasta a címlapon szereplő szót, és az volt, egy valóságos közjegyző által okiratba foglalt végakarat.
Alulírott, Ludmilla Gáspárházy de Sánchez – olvasta el kétszer is Éva a hosszúra nyúlt nevet.
– Ez… ez…egy férfi neve? Férjnél volt? És egy külföldi…
Melynek értelmében… ép ésszel és elmével minden befolyástól, kényszertől mentesen, józan megfontolás után az alábbiakban nyilvánítom… Éva szíve egyre hevesebben dobogott, hiszen ez dönti el, hogy ki az új tulajdonos. Ám a következő pillanatban a lélegzete is elakadt. Olyan felsorolás tárult elé, amire álmában sem gondolt. Egy budapesti villa, két telek, két ingatlan a szomszédos városban és a legvégén a kis lepusztult szomszédos vályogház. Itt azért már éledt a remény, hogy talán azt ráhagyta a néni, de a felsorolás után nem az ő neve szerepelt.
Az a végakaratom, és úgy rendelkezem, hogy az 1. pontban írt anyagi javak teljes egészében a fiamra Antonio Sanchez Gáspárházyra szálljanak.
– Volt fia? – pislogott a lapra fejét ingatva. – És miért nekem küldték? – fújta fel az arcát. – Olvassam tovább? – kérdezte magától, de a kíváncsisága megadta a választ, mert a folytatásban mégis előkerült a neve.
Úgy rendelkezem, hogy kedves szomszédom Kiss Éva – felragyogott a lány szeme, kicsit el is szorult a szíve, mégsem felejtette el a néni és még az adatait is pontosan bediktálta a közjegyzőnek –, aki már hosszabb ideje gondoskodik rólam, megkaphassa a szomszédos ingatlant… Éva felvidult a házikó címét látva, majd rögtön le is konyult a szája, ugyanis ott volt a „ha”.
– Feltételek? Most mindjárt megőrülök! Ludi néni szórakozik velem? Mi? – dörzsölte meg a szemét. – Ezt nem hiszem el!
…ha felkeresi a fiamat és a mellékelt naplót átadja neki. Tudomásim szerint, a fiam utolsó tartózkodási helye a Mexikóval határos Belize. Az utazás költségeit a….
– Utazzak? Hova? Az baromi messze van – olvasta el tátott szájjal újra a szöveget.
…számú banki számlán, ahol kedvezményezettként jelöltem halálom esetére, valamint az ékszereimet… és itt egy egészen hosszú felsorolás következett, amelytől Éva csak hápogni tudott.
– Az ékszerek… – kapta fel az asztalra dobott újságot, amely részletesen ecsetelte a néni ágya alatt talált láda tartalmát. – az ékszerek? – ismételte újra és már két kézzel fogta a fejét – azok… azok az enyémek?
Arcából kifutott a vér, az ájulás kerülgette, de mielőtt ez megtörténhetett volna, a csengő hangosan felberregett. Ettől ismét visszatért az arcára a szín, sőt egyenesen vörösbe csapott át. Szédülten kapkodott, hogy elrejtse a végrendeletet. Gyorsan a fiókba dobta, ha netalán megint a sajtó settengene a háza körül, bár kizárt, hogy beengedné őket. A kapuban két férfi állt.
– Nem tudok semmit, nem nyilatkozok – kiabálta ki az ajtóból.
– Nyomozók vagyunk – nyomta a kapuhoz az igazolványát az egyikük, amire Éva közelebb merészkedett, de mégis összehúzott szemmel figyelte a férfiakat.
– Nagy Sándor Márk vagyok – tolta a lány orra alá az igazolványát a férfi –, be kellene jönni velünk a kapitányságra.
– De én nem tudok semmit – tárta szét a karját.
– Csak formaság az egész – nyugtatta Márk –, nem akartunk külön idézést küldeni – intett az autó felé.
Éva összeszorította a száját, nyugtalanul feszengett, majd végül csak rábólintott.
***
A nyomozók irodája már foglalt volt, egy fiatal férfi ült az asztallal szemben, amely mögött Márk azonnal elhelyezkedett és intett Évának, hogy foglalja el a másik széket.
A férfi kissé felemelkedett a székből, kezét nyújtotta, de Éva szeme csak a másik kezében levő papírlapra meredt. Pontosan olyan végrendelet volt a férfi tenyerében, amelyet nemrég rejtett el a fiókjában.
